Verebes István: „Ez nyilvánvalóan egy függőség”


Leír mindent, ami eszébe jut, pontosabban minden olyan gondolatot papírra vet, amivel reflektálhat a valóságra. Verebes István évek óta vezet naplót, nemrég megjelent kötetében viszont közel 70 év történéseit fogalmazza meg.  Bár nem szereti a felhajtást, a színművész, rendező legújabb könyvének bemutatóján számos barát és pályatárs volt jelen.

Igaz, hogy rögeszmésen leír mindent, ami az eszébe jut?

– Igen. Naplót vezetek. Már a 24. naplófüzetemnél tartok, 2010-ben kezdtem el írni, naponta. Minden olyan gondolatot rögzítek, ami érdemes arra, hogy reflektáljak a valóságra, arra, amit látok, vagy ami tünet az életemben. Ez nyilvánvalóan egy függőség, de közben tompítja az indulataimat, moderálja a stílusomat, mert amikor fogalmazok, nem olyan durva és éles az, amit leírok, mint amit gondolok.

A politika mennyire foglalkoztatja?

– Ha a politikát mint attribútumot, vagyis önmagában való tevékenységet nézzük – például az ország kezelése, vagy történelmi stáció –, úgy engem nem érdekel, mert nem értek hozzá. De minden morális jelenség érdekel, ami a politikában történik, legyen az jó vagy rossz intellektuális ítéletre alkalmas. Tehát a politikával soha nem foglalkoztam, jelenségekkel viszont igen; az erkölcstelenség és a hülyeség volt az, ami fölkeltette a figyelmemet, és ezekről adtam számot akár a kabaréban, akár a publikációimban, persze nem sok sikerrel, mert a politika nagyon konok és dölyfös.

Tólig című könyvében közel 70 év történéseit fogalmazza meg. Ez elég hosszú idő, mi alapján választotta ki a legfontosabb dolgokat az életéből?

– Az alapelképzelésem az volt, hogy egy folyamatot próbáljak meg érzékeltetni. Olyan mozzanatokat, állomásokat választottam ki, ahol egyre inkább észlelhető az, hogyan veszíti el a szakma a maga rangját, méltóságát, megbecsültségét, fontosságát, és hogyan szolgáltatja ki magát a korszellemnek. Ez nem volt nehéz. Könnyen adódtak a történetek, hiszen roppant sok helyen voltam jelen.

Ez a negyedik kötete, és ezt a könyvet színházrendezőként írta. Tehát végig a színházi életével kapcsolatos eseményekről emlékezik meg?

– Zömmel. Ahol nem színházról van szó, ott is színházi emberként fogalmazok. Ezt a fajta szemszöget nem tudom elkerülni, mert az életben is nagyon individuális vagyok. Engem nem a világ foglalkoztat, hanem maga az ember, az emberben érdekel a világ mozdulása, és azt minden pillanatban meg lehet találni.

2014 óta rendez a József Attila Színházban. Hogy érzi itt magát?

– Egy olyan színházban vagyok, ahol nem kell képmutatónak lenni, nem kell szorongani, nem kell lelkesedni, és nem kell a színész lojalitását állandóan igazolni, mint ahogy nagyon sok színházban ez elvárt. Nemcsák Károly rendkívül flexibilis és jó ember, úgy vezeti a színházat, hogy színészként gazdája a kollégáinak, így a színház igen jó atmoszférát áraszt. Szívesen vagyok jelen. Nem mondom, hogy nincsenek gondok, sok vitánk van Karcsival, de miután jó barátom, ezek a beszélgetések transzformálódnak. Van, amiben megfogadja a javaslataimat, van, amiben nem, az ő dolga vezetni a színházat úgy, ahogy ő gondolja. De biztonságban érzem magam, és olyan méltó feladatokat vállalok, amik kalandot jelentenek a számomra. 50 év után már nem szeretek biztonsági kűröket futni, mert unom. Amiben nincs kockázat, azt már nem csinálom. Ebben a színházban számos olyan előadást rendezhettem, ami örömöt szerzett, olyan feladatokat kaptam, amiket tényleg meg kellett oldanom. Egy kicsit legyintenek a József Attila Színházra, mert nem a belvárosban található, pedig folyamatos építkezés folyik itt: minőséget képviselő rendezők dolgoznak, és a társulatban is sok a tartalék, amely nem sztárokból, hanem törekvő és tisztességesen dolgozó színészekből áll. Szeretek köztük lenni, nincs intrika, nincs fúrás, a vendégművészeket szeretettel fogadják, akik szintén szeretnek itt lenni Szulák Andreától Balázsovits Editig, még ha csak időlegesen is vesznek részt a produkciókban. Megy a hülyéskedés, és közben nagyon precízen és tisztességesen dolgoznak a színpadon, nincs lazulás, és magukénak érzik ezt a színházat. Engem nagyon érdekel, hogy kiből mit lehet kihozni, és erre van is alkalmam. A következő évadban Gerhart Hauptmann Naplemente előtt című művét rendezem.

A színház kitölti minden idejét, vagy mással is foglalkozik?

– Én ma már két helyen vagyok jelen leginkább. Ha van munkám, akkor a József Attila Színházban, de jövőre visszahívtak Nyíregyházára is. Ha pedig nem a színházban tartózkodom, akkor otthon töltöm az időmet a legnagyobb élvezettel: olvasok, írok, sőt, néha internetezem is. Szép, lakályos környezetben van a házunk. Egy 70 éves ember számára a nyugalom és a biztonság ma már többet jelent, mint az, hogy megjelenjen itt-ott. A könyvbemutató sem az én műfajom, de tudom, hogy a promóció szükséges velejárója. Az ünnepségeket azonban felesleges pótcselekvésnek érzem, nem élvezem őket.

Július 4-én lesz a 70. születésnapja, hogyan ünnepli meg ezt a kerek évszámot?

– Szűk családi körben, néhány barátommal. Nem tudom kikerülni, de ez csupán egy dátum. Már most is 70 éves vagyok, és augusztus 5-én is annyi leszek. Egyrészről sajnálatos, másrészről gyönyörű, hogy idáig eljutottam.

Borsos Zsuzsanna

Fotó:  Kállai-Tóth Anett

Hozzászólások